A csapatjátékos

Portré dr. Fülöp Rudolfról, a Törökbálinti Tüdőgyógyintézet nyugalmazott főigazgatójáról

Bár Illyés Gyula szerint nem az fontos, hogy honnan jöttünk, hanem hogy hová tartunk, felmenőink mégiscsak ott vannak minden mozdulatunkban.

A dédszülők Rákosfalva régi, meglehetősen zárt sváb közösségéhez tartoztak. Az összetartó kolónia tagjai kereskedelemmel, gazdálkodással, földműveléssel foglalkoztak. Az ötvenes években a birtokok szétaprózottságának köszönhetően el tudták kerülni a téeszesítést. Az összefogást azonban fontosnak tartották, és sok munkát közösen végeztek. 

− A szülői ház milyen örökséggel indította útjára?

− Asztalos édesapám és háztartásbeli édesanyám egy kicsit arrébb, de a közösség közelében építette fel új házát, ahová velük költözött egyik nagymamám is. A korán özvegyen maradt sváb asszony nagyszerű ember volt, gondoskodása a környékbeli gyerekekre is kiterjedt. A nagymama szinte csak németül beszélt – nem is nagyon tudott magyarul -, és anyám kénytelen volt figyelmeztetni, mert a német nem volt éppen népszerű akkoriban. Gyerekként ezt fel sem fogtuk, de utólag borzasztónak tartom. A fegyelem a család mindennapjaiban is megjelent. Édesanyám tanított meg például arra, hogy mindig félre kell tenni a nehezebb időkre, hozzátéve, hogy „a tartalék olyan pénz, ami nincs”.

− Milyen volt az iskola „vidéken”?

− Az általános iskolát egy fabarakkban kezdtük, aztán hamarosan megépült egy „csodaiskola”, ahol sportpályák is voltak. Lényegében úgy nőttem fel Budapesten, mintha vidéken élnénk.

Az általános után a Mester utcai közgazdasági technikum következett, amelyik kiváló iskola volt, és itt kezdtem el komolyan sportolni, kosárlabdáztam.

− Hogyan változott meg az élete?

− Tizenhat éves diákként fiatal mérnökök, közgazdászok, orvosok között játszottam, és ez olyan közeg volt, ahol sokat tanultam. Vidéki útjainkon mindig figyeltem a beszélgetésüket, és ez számomra újdonság volt, mert otthon a gyerekek nem lehettek jelen a felnőttek beszélgetéseinél. Utólag úgy látom, hogy ez „szabály” nem volt szerencsés, mert elzárt sok információtól.

− Okozott ez később gondot?

− Nekem két év alatt kellett behoznom a megelőző 14 évet. Föl kellett nőnöm a többiekhez, hogy egyenrangú lehessek velük. A kosárlabda sokat segített abban, hogy kiemelkedjek, hogy bizonyítsak. Az iskolának nagyon jó csapata volt, sokat utaztunk. Hálókocsikkal jártuk az országot, s ez önmagában is különlegesség volt, emellett úgy éltünk, mint Marci Hevesen: főztek nekünk, csokoládé, szalámi várt ránk, egyszóval igazi „ötcsillagos szálloda” volt.

− Mit jelentettek önnek ezek az évek?

− Ennek az időszaknak és a kosárlabdának köszönhetem sok barátomat, de az egész életemet meghatározó szemléletemet is, mert itt tanultam meg, hogy egy közösségért harcolni kell. A csapatsportban egymásért küzdünk, egymást biztatjuk, támogatjuk. Sok-sok élményben volt részem, többek között, hogy egy csapatban játszhattam Frenreisz, azaz Bujtor Istvánnal. De meghatározó volt azért is, mert egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy egyetemre menjek, a húzóerőt ez a környezet jelentette.

− A jogi egyetem elvégzése után hogyan került kapcsolatba az egészségüggyel?

− A Pénzügyminisztérium után a Pest megyei Tanács egészségügyi osztályára kerültem, ezt követően pedig dolgoztam többek között a Péterfy Sándor utcai Kórházban, biztosként Kistarcsán, majd a Budagyöngye, illetve a Rókus Kórházban. Mindez azért volt fontos, mert módom volt makroszinten látni a dolgokat. Pest megyében egy nagy formátumú ember, Schmidt Géza volt az elnök 1994-től 1998-ig, és ő kért meg először, hogy segítsek a Budagyöngye Kórház adósságát megszüntetni. Később, ha valahol baj volt, azt mondták, hogy menjek és tegyem rendbe.

− Egy kórház menedzserszempontú megközelítése akkoriban kevéssé volt megszokott.

− Amikor 1997-ban a Törökbálinti Tüdőgyógyintézet főigazgatója lettem, 15 olyan ember állt a kórházak élén, akik nem orvosok voltak. Én mindig úgy gondoltam, hogy érdekeltté kell tenni egy közösséget, és az egyik kulcsszó az együttműködés volt. De közös célt is ki kell tűzni, és bízni kell az emberekben. Meggyőződésem, hogy mindenekelőtt bizalmi légkört kell teremteni, mert úgy minden sokkal könnyebb. A bizalmatlanság ellentéteket szül, veszekedést szít, pazarlást és ezáltal adósságot generál.

− A jogászi és a közgazdászi diploma után 1993-ban az egészségügyi menedzseri végzettséget is megszerezte.

− A menedzserszemlélet számomra mindig természetes volt, a hatékonyság, elemzés, gazdaságosság, az emberi szempontok bennem mindig egységben jelentek meg.

− Rendkívül sikeres szakmai életútjában különleges helyet foglal el a Törökbálinti Tüdőgyógyintézet.

− Amikor 1991-ben gazdasági vezetőként a törökbálinti intézethez kerültem, tarthatatlan körülményeket találtam. Azt mondtam a fenntartó megyei önkormányzatnak, hogy vagy zárjuk be, vagy változtassunk, mert ez méltatlan mind a betegekhez, mind az itt dolgozókhoz. Szerencsére a fenntartó jól döntött, és a munkatársakkal elkészítettünk egy koncepciót. 1994-ben belső forrásból önálló rekonstrukcióba fogtunk, és ezzel elkezdődött egy máig tartó folyamat. A rekonstrukciót több lépésben végeztük, méghozzá úgy, hogy közben folyt a gyógyító munka, és lényegében 2002-ig ilyen körülmények között dolgoztunk.

− Miért gondolta úgy, hogy nem szabad megállni a fejlesztésben?

− Nagyon fontos motiváló erő volt a munkatársak számára, hogy érezték: az erőfeszítéseknek köszönhetően jobbak, erősebbek lettünk. A külvilág is elismerte az intézmény teljesítményét, és rangot vívtunk ki magunknak, ezért logikus volt, hogy tovább kell építkeznünk. Ezeket saját erőből értük el, mert nem pocsékoltuk el, amit megtermeltünk. Az az elv vezérelt, hogy be kell fektetni a jövő érdekében. És minden bejött! A fegyelmezett gazdálkodás azt is lehetővé tette, hogy 1994 és 2012 között átlagosan kéthavi plusz jövedelmet tudtunk fizetni a munkatársaknak. A sikeresség egyik kulcsa az volt, hogy önállóan működhettünk. Ma már ez nem így van. Ha 100 egységnek tekintem az akkori önállóságomat, akkor most az igazgatónak 30 egysége van. Ez pedig szerintem a bizalmatlanságot jelzi, és én ezt nagy bajnak tartom, mert a bizalom hatalmas erőket tud felszabadítani.

− Ön mindig kiemeli az „emberi tényező” fontosságát is.

− A sikerhez vezéregyéniségekre is szükség van, olyanokra, akik szakmailag magukkal húzzák a többieket. Nálunk ez Strausz János professzor volt, aki nyolc évig töltötte be az orvosigazgatói posztot. Személyével nagyfokú igényesség jelent meg, és nem mellékesen az intézmény nevét is ismertté tette. Sportnyelven fogalmazva: egy sztárjátékossal nemcsak a csapat lesz jobb, de a csapattagok értéke is nő.

− 1998-tól ön töltötte be az intézmény főigazgatói tisztét, s 2012-ben innen ment nyugdíjba.

− 2012-ben a főigazgatói posztra pályázva ismét lehetőségem nyílt rá, hogy hosszú távú célokat fogalmazzak meg. Ekkor született meg az a koncepció, hogy a szétszórtan működő szakrendelőinket egy épületbe telepítsük, a programba pedig régi vágyunk, egy CT-készülék beszerzése is belekerült. A pályázatom, bár sikeres volt, időközben okafogyottá vált: mivel elmúltam 62 éves, nem nevezhettek ki.

− Némi közjáték után olyan új főigazgató került a kórház élére, akiben a munkatársak is megbíztak.

− Antal Gabriella személyében olyan utód került a vezetői székbe, aki méltó a kórházhoz. A főigazgató asszony szintén stratégiai megközelítéssel irányítja az intézményt, és azóta is kiválóan tudunk együttműködni. Nincs könnyű helyzetben, 2012-ben az állam átvette a kórházat, és a gazdálkodás szabályai nagyon szigorodtak.

− Hol tart ma a Törökbálinti Tüdőgyógyintézet?

− Jelenleg 310 ágyas a kórházunk, a tüdőgyógyászat területén az intézmény második az országban: 1,2 millió lakost lát el, a rehabilitációt illetően pedig 3,5 millió embert. Tárgyi feltételeink kiemelkedőek, ebben az évben pedig újabb jelentős, mintegy 1,1 milliárd forintos fejlesztés zárul le.

− Hogyan alakult a pályája 2012 után?

− Az új intézményvezető bemutatásakor a kollégáim vastapssal köszönték meg a munkámat, ami örökre emlékezetes marad. Ma is mindennap bejárok dolgozni, emellett ötödik éve tanítok az egészségügy finanszírozásáról és a válsághelyzetek kezeléséről a Nyugat-Magyarországi Egyetemen orvosoknak, ápolóknak, gyógyszerészeknek.

− Még korábban, 2011 nyarán több „izgalmas” pillanat is adódott az életében.

− 2008-tól biztosi munkát végeztem a Szent Rókus Kórházban, ami nagyon kemény négy évet jelentett. Ennek meg is lett a következménye, 2011 júliusában meg kellett műteni a szívemet. Így történt, hogy augusztusban szinte a balatonfüredi rehabilitációs intézetből érkeztem átvenni a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje fokozatát.

− Az egészségügy helyzetéről ma is markáns véleménye van.

− Meglátásom szerint 1997-től folyamatosan megyünk a válságba, és most is keményen benne vagyunk. Egyik kormány sem mert igazából hozzányúlni az egészségügyhöz, viszont mindig valami újba kezdtek, s az elképzelések kioltották egymást. Az egészségügyben nem lehet ennyit kísérletezni. Pedig voltak olyan szakemberek, akikre érdemes lett volna hallgatni. Úgy vélem, valóban nagyon erős az orvos lobbi, de lehetne ezen változtatni. Erős, önálló kórházvezetés jelentené a megoldást, amely a kormánnyal közösen tűzné ki a pontos célokat. Az Állami Egészségügyi Központ, a kancelláriarendszer nem megoldás. Ez utóbbi legfőbb baja, hogy a kórházak főigazgatóit „bábbá” fokozza le, és kiöli a vezetőkből a tettrekészséget. Márpedig e nélkül egy vezető sem fog küzdeni a közösség érdekeiért.

− Sok fórumon sürgeti a strukturális változásokat.

− Úgy gondolom, a finanszírozásnak nem teljesítményalapúnak kellene lennie. Emellett önállóságot kellene kapniuk kórháznak, biztosítva a szükséges anyagi forrásokat, de a felelősséget is számon kellene kérni. Hozzáteszem, valójában ma sem teljesítményalapú a finanszírozás, mert ha nem akarunk beteget elküldeni, akkor saját tartalékainkhoz kell nyúlnunk.

− Budaörsön lakik, de Telki, Mogyoród és Csopak is fontos színtere az életének.

− Az unokákat hetente többször is meglátogatom Telkiben és Mogyoródon, de Csopak is fontos bázisa a családnak nyaranta. Minthogy egész életemben sportoltam, szeretném az unokáknak átadni a mozgás örömét, a sport szeretetét, és úgy látom, hogy lesz utánpótlásom a kosárlabdában.  

 

Pályakép

A „vidéki Budapesten”, Rákosfalván született 1946-ban, ahol három testvérével megtapasztalja egy összetartó közösség erejét. A szülői ház megtanítja a „pénzügyi fegyelemre”, a kosárlabda a csapatjáték fontosságára. A sportnak köszönhetően a világ is kinyílik előtte, és a középiskolás időszak meghatározó lesz egész életére. Az ELTE-re jelentkezik, és jogász lesz, majd közgazdászi végzettséget szerez a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Később menedzseri diplomát kap, ami – mint fogalmazott - inkább csak hivatalos papírt jelentett, mert mindig is ilyen megközelítéssel végezte a munkáját.

Az egészségüggyel második munkahelye, a Pest megyei Tanács Egészségügyi osztálya révén kezd el foglalkozni, hogy később kórházak konszolidációjában, vezetésében vegyen részt. Szívéhez legközelebb a Törökbálinti Tüdőgyógyintézet áll, amelynek – akkor még korántsem magától értetődő módon – jogász-közgazdászként lesz a főigazgatója 1997 és 2012 között.

A ma az ország egyik legkorszerűbbjének számító gyógyintézet az ő irányításával indul el a fejlődés útján, és válik vidéki intézetből regionális központtá. Jelenleg az intézmény stratégiai tanácsadója, emellett egyetemen is oktat.

Munkáját a közösség és a politika is elismeri, 1998-ban megkapja a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, 2008-ban Törökbálint díszpolgára lesz, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje fokozatát veheti át. Öt évvel később Pest Megye Önkormányzata díszpolgárának választja „Pest megye egészségügyi ellátásának fejlesztése terén elért kimagasló szakmai eredményei és közéleti tevékenysége elismeréséül”.

A kórház mellett legszívesebben az unokáival tölti idejét, akiket hetente többször is meglátogat Telkiben és Mogyoródon, aktív szerepet játszva a három kisebb életében, de a 20 éves nagy unoka is számíthat a figyelmére.