Interjú Koncz Gábor Kossuth-díjas érdemes művésszel
Az alább következő interjúra készülve döbbentem rá arra, hogy mily rendkívül gazdag az eddigi életpálya. Fölsorolhatatlan a színpadi és a filmszerepek sora, emlékezetes előadóestek idehaza és szerte a világban, az utóbbi esztendőkben nagy sikerű színházi rendezések. S akkor ott még Koncz Gábor Kossuth-díjas érdemes művész „magánemberi mítosza”, a vízisízés, a lovaglás, a vadászat s ki tudja még, mi minden.
− Az Új Színházban vagy fél tucat repertoárdarabban játszik, Tóderik A funtineli boszorkányban, IV. Béla Az áldozatban, címszereplő a Béresben, de ott a neve egy-egy Szabó Magda és Gyurkovics Tibor dráma színlapján is. Sohasem fárad el, sohasem beteg?
– Fáradtságot hál’ isten sohasem érzek, a betegségeket pedig letudom az ilyen-olyan sportbalesetekkel. Nekem már mindenem el volt törve, már minden porcikám legalább egyszer megsérült. Ha begipszelnek, egy vagy két napot tűrök, aztán „öngyógyítok”. Odahaza fogom az ollómat, s könyörtelenül levágom magamról az oda nem illő gipszeket. Miattam egyetlen előadás se maradjon el! Inkább szétharapom a szám, de a kollégáim ne lássák meg, hogy sántítok, mert rögtön eltemetnek. Persze akadnak orvos barátaim is szép számmal, sőt annak idején, még főiskolásként a medikusbálokra is gyakran be-benéztem, avval a nem titkolt céllal, hogy megismerkedjek egy-egy csinosabb medikával.
– Apropó, főiskola! Ugorjunk vissza az időben, ha kérhetem, egészen Mezőkeresztesig. Hogyan is indult a színészi pálya?
– Abból a kis faluból, ahová én születtem, mindenképpen el akartam jönni. Ha nem lett volna meg bennem az ilyenfajta akarat és törekvés, akkor én most valószínűleg traktoros lennék Mezőkeresztesen. De több szerettem volna lenni. Más! Ez ügyben először a sportokhoz fordultam, s annak több ágában is meglehetősen ügyesnek mutatkoztam. Aztán tizenhat éves korokban váratlanul eljöttek Miskolcról megnézni egy önképzőköri előadást olyan színészek, mint Galambos Erzsi, Szirtes Ádám és Nagy Atilla. Miskolcon éppen Kazimír Károly volt a főrendező, aki azt mondta, fiam, neked mindenképpen színésznek kellene jelentkezned. Na, attól a pillanattól fogva a cél eltántoríthatatlannak bizonyult, s csak ez munkált bennem. Első nekirugaszkodásra föl is vettek a főiskolára, oly nagyszerű emberek, mint a Básti, a Várkonyi, az Ádám Ottó. Na, matyó gyerek, bíztattak, azt A walesi bárdokat mondjad, amit az előző rostán is hallottunk tőled. S úgy mondtam akkor, ahogyan én azt a mezőkeresztesi kemencesutban elképzeltem, s úgy mondom a mai napig is, szerte a világban.
– Milyenek voltak a főiskolás évek?
– A főiskolán igen keményen dolgoztam. Tudtam, hogy a vidéki gyereknek rengeteget kell tanulnia, sok volt a „behoznivalóm”, Pesten is tizennyolc éves koromban jártam először. Amíg a többiek bulizni mentek, éjjelenként föllopakodtam a színpadra, s egymagamban próbáltam. Harmadéves koromban már elmehettem a Vígszínházba gyakorlatra. A diplomaosztás idején már túl voltam fél tucat filmszerepen. Nagyon-nagyon jól éreztem magam akkoriban. Mindazt, amit az elmúlt bő ötvenöt esztendőben eljátszottam a színpadon, tőlem elvenni már nem lehet, s a száznál is több filmet, amelyekben szerepeltem, még akkor is vetíteni fogják, amikor én már régen nem leszek. Igen, vetíteni fogják, ha talán nem is pont énmiattam, de például Fábri Zoltán miatt bizonyosan.
– S a másik legenda, Várkonyi?
– Várkonyi Zoltán életem egyik meghatározó mestere, nem csupán tanárom, de rendezőm, igazgatóm, atyai barátom, mentorom. A Vígszínházban eltöltött tizenöt esztendő alatt jóformán le sem jöttem a színpadról, egyik főszerep követte a másikat. Ott „csináltak meg” engem.
− Amikor a mai színházakról beszél, keserűséget érzek a hangjában…
– Nem is tudom… Talán felhígult a szakma. Jöttek az új fiúk, az avantgárdok. Semmit sem utálok jobban, mint a lilát. Mert az Othellót nem lehet másképpen eljátszani, csak úgy, ahogyan azt Shakespeare megírta. Az új fiúk a saját ilyen-olyan életüket viszik a színpadra és a filmvászonra, talán ezért is dolgoznak szívesen amatőrökkel. És könnyen belilulnak, túlokoskodnak mindent.
– Árulja el, ígérem, közöttünk marad, Koncz Gábor civilként milyen ember?
– Imádom az életet, annak minden formáját, a szerelmet, a családot, a sportokat, a mindenféle őrületeket. Az aktív, mindig tettre kész embereket szeretem, akik nem egymást szidják naphosszat a presszókban. Ráadásul ezt többnyire irigységből teszik. Pedig az emberek lelke legalább olyan fontos, mint a pénztárcájuk. Úgy szeretném elmondani nekik, hogy oly rövid ez a földi élet, hát csodálkozzatok rá erre a világra, egyetek, igyatok kedvetekre, szeretkezzetek, utazzatok, használjátok ki gyönyörűséges emberi kapcsolatokra.
– A névjegykártyáján egy vágtató paripa halvány sziluettje…
– Ó, a lovak az én igazi, életre szóló nagy szerelmeim! Ebben a lányaimnak, Teklának és Reginának is követniük kellett engem. A Koncz klánba bekerülni csak az tud, aki kibékül a lovakkal, a vízzel, a vadászattal. A lovak szeretete persze onnan datálódik, hogy nekünk odahaza mindig is voltak lovaink, a közelben állomásozó lovasezrednek neveltük azokat. Sohasem felejtem el azt a pillanatot, a bőröm alá égett az a délután, amikor három géppisztolyos érkezett a portánkra, köszönés nélkül nyitottak be az istállóba, s fogták a négy lovat és elvezették azokat a „közösbe”. Tizenhét éves lehettem, szorítottam apám és Pista bátyám kezét, nagydarab, bivalyerős emberek mindketten, mert láttam, a szemük sarkából azt figyelik, merre a vasvilla. S már nem láttuk a lovainkat, a patáik verte por is réges-régen visszaült az útra, de ők ketten még mindig ott álltak a pudvás kapufélfa mellett, s nem mozdultak egészen napnyugtáig… Ugye mondhatom ezek után, hogy nincs, nem lehet nagyobb öröm a számomra, mint hetente kétszer-háromszor együtt lovagolni a lányaimmal?
– Messze földön híres a főztjeiről…
– Ó, főzni még az édesanyámtól tanultam. Imádok vadakat és halakat sütni-főzni, ezerféleképpen. A lányaim a szó mindkét értelmében kajolják a főztjeimet! Féltve őrzöm anyám kézírásos receptjeit, melyek mindegyikének végére odaírta: Jó étvágyat, kisfiam!
(Fotó: György Zsolt - Csurka László, Koncz Gábor, Esztergályos Cecília a Béres című darabban)
Egy Koncz Gábor-féle recept az Így főznek a hírességek című könyv alapján.
Szarvashúsleves
Hozzávalók (6-8 fő részére):
2,5 szarvasborda vagy más szarvashús, 4 db disznóvelő, 10-10 dkg vargányagomba, csiperke és burgonya, 1-2 fej vöröshagyma, 1 üveg házi lecsó, 20 dkg sárgarépa, 10 dkg fehérrépa, 10 dkg zeller, őrölt piros paprika, só bors.
A szarvashúst felkockázzuk, a csontokat mellé tesszük. A sárga- és fehérrépát, valamint a krumplit felaprózzuk, a zellert egészben hagyjuk. Hagyományos pörköltszaftot készítünk. A hagymát zsíron üvegesre pirítjuk, és hozzáadjuk az egy üveg lecsót. Fűszerezzük babérlevéllel, gyömbérrel, kakukkfűvel, sózzuk, borsozzuk. Beletesszük a húst, a csontokat, a zöldségeket, és felöntjük vízzel. A gombákat hagymás kacsazsírban pirítjuk meg. Vöröshagymás zsíron külön készítjük el a velőt. A pirított gombát már a megfőtt levesbe tesszük bele, a velőt pedig csak a tálaláskor, s végül petrezselyemmel megszórjuk az egészet.
Walter Béla
Még nem érkezett hozzászólás!
Legyen Ön az első!