„Én a modellemről leveszem az álarcot”

Az Évszázad Kiváló Fotóművészével beszélgettünk.

„Ha felszáll egy repülőgép Tokióban, Budapest és Cegléd épp ugyanolyan messze van.” Igazi lokálpatrióta ül velem szemben, egy, a város közepén található, de nagyon csöndes kis házban, ahol nincs szem előtt több száz díj – festmények és családi fotók annál inkább. A vendéglátásra kiváló: a dióágyas pálinkát nem csupán illendőségből dicsérem. Nehéz a felütés: 93 évnyi élettapasztalatból mivel is kezdhetjük?

− Ha óvatlan lennék, azt mondanám, fotós pályafutásáról szeretnék beszélni, ám minden bizonnyal kijavítana…

− Nem fotós vagyok, hanem fotográfus, esetleg fotóművész. Alkotok. Mikor kisgyerek voltam, elvittek a fényképész bácsihoz, leültettek, ő beállította a képet. Azt mondta: „Mosolyogj, kisfiam!” Egy álarcot tett rám. Én a modellemről leveszem az álarcot, azt kérdezem tőle: ki vagy te, ember? A kép láttán aztán mindenki pontosan tudja, kivel áll szemben, jóságos-e, vagy gonosz…

− Mikor vette kezdetét az alkotás?

− 1946-ban. Egy barátom, akinek cukorkaüzeme volt, tönkrement, s megmaradt értékei között akadt egy fényképezőgépe is. Nekem akkoriban volt egy kis vasüzletem, így azt gondolta: no, itt egy tőkeerős ember. Kérte, vegyem meg tőle a masinát. Annyi billentyű volt rajta, nem tudtam, mi mire való. Kerestem a háború előtti fotóújságokat… Ott ütötte meg a szememet Haller Frigyes neve, aki a fotóművészetről írt. Elmentem hozzá Pestre. Körülmosolygott az üveglemezes fényképezőgépemmel, s azt javasolta, adjam oda egy múzeumnak, majd megmutatta, hogy már kisfilmes eszközöket használnak. Vettem is egy modernebb gépet. Egy idő után már nem csak családi képeket akartam készíteni, hanem művészfotókat is. Elvittem Hallerhez egy albumot száz fotográfiával. „Nincs ebben egy jó kép sem” – mondta erre ő, de kérte, hagyjam ott, s megírja a kritikát. Minden képet hosszasan elemzett, még rajzokat is készített, hogyan kellett volna komponálnom. Tudtam, nem blöfföl. Mindketten komolyan vettük, majd egyszer odaállított elém egy nevezési lappal, mely egy bordeaux-i szalon kiállítására szólt. Félrehúzott négy képet, mondta, azokat küldjem el. Mind a négy falra került. Később Calcuttában bronz-, La Coruñában aranyérmet nyertem.



− Mitől lett művészet mindebből? Hogyan lesz valaki fotográfus?

− Általában az amatőrök mit csinálnak? Nyakukba veszik a fényképezőgépet, s elindulnak „partizánkodni”. Én az elképzeléseimről ceruzavázlatot készítettem, s ahhoz kerestem a modelleket. Ez persze nagyon kényes dolog volt. Jártam az utcát, s leszólítottam az embereket. Akadt, aki elküldött, míg mások szívesen álltak kötélnek, de velük sem volt könnyű. Mikor eljött a megbeszélt időpont, látszott rajtuk, hogy már egy hete tükörben próbálgatják a pózokat. Megvolt, persze, erre is a módszerem: lefárasztottam őket, s onnantól azt mutatták, amire én kíváncsi voltam. Az életművem három ciklusra bontható. Az elsőnek a Pillanatok címet adtam, s abban általános emberi problémák, témák kerülnek elő, a másodikat a kortárs művészeknek, a harmadikat pedig gyermekkorom emlékeinek szenteltem. Földműves volt a nagyapám, mikor kaszálni ment a rétre, vitt magával. Zötyögtem a bakon, megihlettek a gyönyörű, hófehér tanyaépületek.

− A kortársakkal nem mindig volt ilyen idilli a munka, ha jól tudom…

− Déry Tiborhoz négyszer mentem el, mire beengedtek a kapun. Első alkalommal nem mehettem fel, azt mondta a házvezetőnő, jöjjek vissza másnap, reggeli után. El is mentem, de rám förmedt a nő: „Megmondtam, hogy reggeli után!” Nem értettem, hiszen tíz óra volt. „De a mester egy órakor reggelizik!” – hangzott a válasz. Illyés Gyulát az érdekelte, miért nem Pesten keresem a boldogulást, hiszen ott van a profit. Azt feleltem: ha Tokióban felszáll egy gép, Cegléd és Budapest ugyanolyan távolságra van. Én elítélem azt a művészt, aki eladja magát. Elzárkóztam, pesti fotográfusokkal nem barátkoztam. Cegléden alapítottam fotóklubot, remek szakembereket neveltem.

− Többek között a fiát, Apáti-Tóth Sándort is ön indította el a pályáján. Hogy viszonyult a névváltoztatásához?

− Ötéves volt, amikor az első fényképezőgépet kapta tőlem. Akkoriban május 1-jén fölvonulások voltak, ahová én is kimentem fotografálni. Egyszer csak szólt az egyik barátom: Pistám, a fiad ott hasal az út közepén, a kocsik alatt, eltapossák a lovak! Látta, hogyan csinálják a fotográfusok, s a szép fehér ruhájában leheveredve próbálta utánozni őket. Nagyon jól fotografált már gimnazista korában is. Egy középiskolásoknak szóló pécsi pályázatra beküldte a képeit. Első lett. Elmentem vele a díjkiosztóra, ott volt a fotószövetség titkára, elnöke, s mind köszöntöttek. „Apu, ezért lettem én első, mert ismernek téged?” – kérdezte. Természetesen nem ez volt az oka, de hazafelé a vonaton azt mondta, megváltoztatja a nevét. Jó ötletnek tartottam. Mára nagyon kiforrott, komoly művész, most épp Nagyváradon van kiállítása.

− Ő továbbra is alkot. Mi a helyzet önnel?

− Már húsz éve nem foglalkozom a fotografálással, akkor kezdtem el festeni. A képzőművészet szabályaival tisztában vagyok, a képszerkesztés, vonalvezetés, világítás a fotográfiában is fontos szempont, csak az ecsettel meg a festékkel kellett megismerkednem. Fantáziából alkottam, tanya gémeskúttal, tanya nyárfával… De már abbahagytam, fárasztó volt nekem. Itt béke vesz körül, még a légy döngését is alig hallani.

 


Névjegy

Tóth István 1923-ban született Nyáregyházán, élete javarészét Cegléden töltötte. Képeit több mint 2200 kiállításon 300-nál is több díjjal jutalmazták. 1980-ban megkapta az Évszázad Kiváló Fotóművésze díjat New Yorkban. Pest megye díszpolgára, Hazám-díjas, számtalan nemzetközi fotóművész szövetség tiszteletbeli tagja.