Embernek lenni nem adottság, hanem komoly feladat

Interjú Jelenits István piarista szerzetessel

Számos hosszabb-rövidebb tanulmánya jelent meg a Szentírásról, Janus Pannonius és Pilinszky János költészetéről, irodalomról, nevelési kérdésekről és más témákról. Összegyűjtött műveit az Új Ember Kiadó 1999 és 2001 között öt kötetben jelentette meg. Az advent kezdete előtti napokban a budapesti Piarista Rendházban beszélgettünk.

− Arra kérem, hogy meséljen a gyermekkoráról, a családjáról.

− Berettyóújfaluban születtem, édesapám és édesanyám is Duna−Tisza közi származású, ők Kecskeméten találkoztak egymással. Édesapám piarista diák volt, később a Kecskeméti Jogakadémiának a hallgatója. Édesanyám pedig az ottani kereskedelmi iskolába járt.

Apám jogászként végzett 1919-ben, és akkoriban a trianoni határ kettévágta Bihar megyének a Magyarországhoz tartozó nyugati felében nemigen akadt megyeszékhelynek való települése Nagyvárad helyett. Végül a megyeszékhely Berettyóújfalu lett. Édesapám ott kedvező állást kapott, s odaszülettünk ketten, a nővéremmel. Gyerekkorunk első emlékei e településhez kapcsolódnak. Nővérem osztálytársa volt egyébként Makk Károly filmrendező.

Még elemista koromban átkerültünk Nagyváradra, amikor Erdélynek az a része rövid időre visszakerült Magyarországra. Sok emlék köt ehhez a városhoz is. Gyerekfejjel is éreztük ennek a „visszahelyezkedésnek” a feszültségét, a gondjait, de az örömeit is. Ott ért bennünket a háború, annak veszedelmei és megrázkódtatásai.

Ezek voltak a világra nyíló első tapasztalataim. Emlékszem, sokat jártunk nyaranként kirándulni, ekkor szerettem meg a hegymászást, hol apám nyakában, hol pedig mellette bandukolva az útitársaként.

Édesapám megyei tisztviselő volt, árvaszéki ülnök. Amikor a front közeledett Várad felé, a megye kieszelte, hogy kimenekíti tisztviselőit a városból. Nagy hirtelen, csupán a legszükségesebb kézipoggyásszal kapaszkodtunk fel egy teherautóra, amely elhozott bennünket Budapestre. Ami egyebünk volt, az mind ott veszett.

− Tehát itt, a fővárosban élték át az ostromot…

− Igen. Édesapámat behívták katonának, amerikai fogságba esett, és onnan jött haza 1945 nyarán. A családunk élete ekkor a semmiből való felemelkedéssel telt. Egy ideig még volt állása édesapámnak, de aztán kényszernyugdíjazták. Elég nehéz körülmények között éltünk. Az én életemben ez a váltás nagyon emlékezetes, noha gyerekfejjel, ám elég éretten éltem át. Utólag állapítom meg, hogy ekkor valahogy megszakadt a kapcsolatom a korábbi életemmel. Éreztem, hogy valami egészen új kezdődik, megváltozik körülöttem a világ. Újfajta tájékozódásra volt szükségem. Ekkor fordultam a szerzetesi élet felé.

Pesten piarista diák lettem. A tanáraim észrevették, hogy nehezen élünk, ezért segítettek, házitanítója lehettem egy osztálytársamnak. Akkor éltem át először azt az örömöt, hogy mit jelent kedvet csinálni a tanuláshoz egy másik embernek.

1948-ban államosították az egyházi iskolákat, így a miénket is. 1950-ben, utolsó gimnazista évemben kapta vissza a piarista rend a kecskeméti és a budapesti iskoláját. Viszont jó néhány tagjáról le kellett mondania a rendnek, csak annyi embert tarthatott meg, amennyi e két iskola működtetéséhez szükséges volt.

Azon törtem a fejem, hogy érettségi után jelentkezem a rendbe, ám azt mondták nekem, hogy örömmel fölvennének, de nincsen szabad hely. Felvettek viszont a bölcsészkarra. A következő néhány év úgy telt, hogy civilként éltem otthon, miközben magyar szakra jártam, s ezzel párhuzamosan beiratkoztam a Teológiai Főiskolára rendkívüli hallgatóként. 1955-ben léptem be a rendbe, és a Hittudományi Akadémián folytattam a teológiai tanulmányaimat. 1959-ben szereztem ott doktorátust. Így kétszakos, hittan és magyar szakos tanár lettem. Kecskemétre kerültem, ahol édesapám egykori iskolájában taníthattam. Öt évet töltöttem ott tanárként, végül pedig a diákotthon igazgatója lettem, igen fiatalon.

Aztán Budapesten a piarista rend teológiai akadémiáján a biblikus tárgyakat oktattam. Ezzel egy időben tanítottam mindkét tárgyamat a pesti Piarista Gimnáziumban is. Ez töltötte be a következő évtizedeimet. Valamiféle különös szövetségben voltunk a bennünket körülvevő hatalommal szemben. Igyekeztünk úgy nevelni ezeket a fiúkat, hogy fölkészüljenek azokra a nehézségekre, amelyek majd a kinti világban fogadják őket. Győzzék majd tehetséggel és alkotókedvvel.

− Hogyan került kapcsolatba Göddel?

− Gödöt úgy ismertem meg, hogy sokat kerékpároztunk arrafelé, s Alsógödöt Pest felől elhagyva sokszor mondogattuk, hogy Göd előttem, Göd utánam. A rendszerváltás váratlanul köszöntött ránk. Nem nagyon reméltük korábban, hogy a diktatúra ily látványosan megbukik. Hirtelen megváltozott körülöttünk a világ. Közbevetem itt, hogy 1985 és 1995 között, háromszor is újraválasztva a piarista rend tartományfőnöke lehettem. A vezetésem alatt élte át a rend azt, hogy a körénk épült falak leomlottak, a régi iskoláink közül ismét megnyithattunk némelyeket.

Ekkor merült föl bennünk az a gondolat, hogy − bár Magyarországon a rendünk korábban csak gimnáziumokat tartott fenn −, alapítunk egy szakiskolát a szegény sorsú fiatalok számára. Gödön kínálkozott egy ilyen lehetőség, s a hajdani Wigner-villa épületében létrehoztunk egy szakmunkásképző iskolát. Magam nyolc éven át tanítottam ott. Az ilyen-olyan okból, többnyire a sanyarú családi körülményeik miatt már az általános iskolában lemaradó gyerekek a Piarista Szakiskolában magukra találnak. Ez egy kicsi, szinte családi méretű iskola, ahol minden diákkal személyesen tudnak foglalkozni a tanárok. Azt az atmoszférát kell megteremtenünk, amelyben a gyerekek rájönnek, hogy ők nem tehetségtelenek. Ha fel szeretnénk jutni a hegycsúcsra, van, aki egyenesen nekivág, és a szédítő meredélyen éri el célját, de akad, aki a szerpentinen haladva jut el ugyanoda. Meg kell találni a módját annak, hogy az utat ők is jókedvűen és sikerrel tehessék meg. A Piarista Szakiskola idén ünnepli 25. születésnapját.

− Végezetül arra kérem, hogy ossza meg olvasóinkkal a közelgő karácsonnyal kapcsolatos gondolatait.

− Régen az emberek élete csöndesebb volt, ritkábban szakadtak rájuk nagy benyomások. Ezért komolyabban vették az ünnepeiket, jobban átérezték azok sokszínűségét. Ma hangos a világ. Ritka az olyan ünnep, talán csupán a karácsony az, amelyik a családi közösségeket is megváltoztatja, magához emeli néhány napra. Mindannyiunkat megérint ez az ünnep. A keresztény emberek hazaviszik a templomokból papjaik karácsonyi üzenetét, ám ilyenkor maga a család is felkínálja, feltárja az emberi élet mélyebb szépségeit és titkait. Ezeknek a szépségeknek és titkoknak az átadása teszi a karácsonyi ünnep napjait oly meghitté és szeretetteljessé.