PORTRÉ − Baranyi Ferenc

PORTRÉ − Baranyi Ferenc

Baranyi Ferenc: Az elmúlt év olyan volt számomra, mint egy kódexmásoló szerzetesé, odaláncoltam magam az íróasztalomhoz. Nyolcvanéves korban sem kötelező meghülyülni. Verdi ennyi idősen komponálta a Falstaffot.

KÖZSZOLGÁLATI KÖLTŐNEK TARTOM MAGAM

Interjú Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költővel

A beszélgetésre készülve döbbentem rá arra, mily gazdag az eddigi életmű. Közel ötven saját (főleg verses-) és harmincnál is több műfordításkötet, operalibrettók és musicaldalszövegek sora, televíziós ismeretterjesztő műsorok, jelentős újságírói pálya… Az interjú apropója: Baranyi Ferenc decemberben irodalom kategóriában megkapta Pest megye Regionális Prima Díját.

− Ön Pilisen született 1937-ben. Kérem, meséljen a gyermekkoráról.

− Pilis akkoriban még korántsem volt város. Apám segédjegyző volt, anyám tanítónő, s naponta kerekezett át az irsai iskolába. Pilisen a nagyapám volt az igazgató, sőt anyám egyik nővére is ott tanított. Édesapámék tízen voltak testvérek, s egyedül apámból lett nadrágos ember. Őt 1939-ben kinevezték főjegyzőnek Nyáregyházára, eleinte ingázott, majd 1940-ben mindannyian odaköltöztünk. Nyáregyházán töltöttem a legfogékonyabb éveimet. Ott alakult ki a jellemem, vagy legalábbis a jellemem kontúrjai, hiszen személyiségünk alakulásába nagymértékben belejátszik az, hogy mi vesz körül bennünket.

A közeli pusztatemplom romjai a Duna−Tisza közi emberek szívósságát jelképezték a számomra, a Bogár Imre-legenda pedig nekem kisgyerekként nem a betyárt, a haramiát jelentette, hanem a szabad ember méltóságát.

− A nyáregyházi kissrácból hogyan lett operarajongó?

− Az operák irányába az első lökést a nyáregyházi akácerdőben kaptam. Ott indiánoztunk a barátaimmal, s leltünk arra a sírra, amelyre csupán annyi volt írva, hogy Schodelné hamvainak, s egy lant volt ráfaragva a sírkőre. Az erdésztől tudtam meg, hogy ő egy híres operaénekesnő volt a 19. század közepén. Mi az, hogy opera, kérdeztem. Olyan színdarab, amelyben nem beszélnek, hanem énekelnek. Schodelné Klein Rozália egyébként valóban európai hírű koloratúrszoprán volt, Hamburgból hívták haza az Erkel-féle operatársulatba. A svábhegyi Normafa miatta kapta a nevét, ugyanis egy kiránduláson oly szépen énekelte el Bellini Normájából a Casta diva áriát, hogy a művészbarátok elnevezték az ott magasodó tölgyfát Normafának. Rozália úgy került Nyáregyházára, hogy a politikus Nyáry Pál, a helybéli földesúr, aki nem mellesleg tekintélyes színházi intendáns is volt, beleszerelmesedett az énekesnőbe. A szabadságharc bukása után Nyáryt bebörtönözték, s Rozáliánk becsületére legyen mondva, otthagyta a világot jelentő deszkákat és leköltözött Nyáregyházára, felügyelni a birtokot. Bécsben pedig kilincselt Nyáry kiszabadítása ügyében, igaz, eredménytelenül. Mindketten Nyáregyházán nyugszanak, egymástól diszkrét távolságban, ugyanis nem voltak házasok.

Tízéves koromban kerültem kollégistaként a ceglédi zeneiskolába. A vizsgahangversenyeink végén az igazgatónk, aki egy kikopott tenorista volt, megkoronázta a műsorunkat egy-egy áriával. Ott hallottam életemben először operaáriákat. A harmadik impulzust pedig a háború utáni gyönyörű olasz operafilmek adták. A Bajazzók filmváltozatát, amelyben maga Gina Lollobrigida volt Nedda, ám Onelia Fineschi énekelt, kereken huszonkétszer néztem meg a moziban.

− Tudom önről, hogy darab ideig zeneszerzőnek készült, sőt operát is komponált, de mikor kezdett el verseket írni?

− Tízéves koromban az első bánatos elégiámat egy ceglédi kislányhoz írtam. Gimnáziumba már Pesten jártam, publikálni pedig 1954-ben kezdtem, 17 éves koromban. Az első megjelent írásom nem is vers volt, hanem egy kis glossza, amelyet a Pest Megyei Népújság hozott le. Az első versem pedig az Evangélikus Életben látott napvilágot.

1955-ben érettségiztem, s mivel osztályidegen voltam, nem vettek fel az egyetemre. A vasútnál dolgoztam, majd egy bankban pénztárosként. 1957-ben már sikerrel felvételiztem az ELTE magyar−olasz szakára, később felvettem a franciát is, sőt egy fél évet Franciaországban végeztem el UNESCO-ösztöndíjjal.

A bölcsészkaron az volt a szerencsénk, hogy a tanáraink jó része különböző irodalmi folyóiratoknál szerkesztőként dolgozott, s így a tehetségesebb diákjaikat hozzásegíthették a publikáláshoz. Persze amúgy sem voltunk rossz eresztés, évfolyamtársam volt például Tandori Dezső, Orbán Ottó, Ágh István, Simor András, Tótfalusi István. Szerveztünk is egy alkotókört, ahol egymás verseit beleztük, olykor hajnalig.

− Az első kötete, a Villámok balladája 1962-ben jelent meg.

− Végzős bölcsészhallgató voltam, s lettem is rögvest vagy két teljes esztendőn át az ügyeletes zseni. Aztán ez szerencsére elmúlt, sőt kiderült, hogy nem úgy táncolok, ahogyan odafenn szeretnék, ugyanis az igazságérzetem elég megbízhatóan működött. Közéleti költőként kartotékoltak, én inkább a közszolgálati költőt használom, akinek az a dolga, hogy a népe igazságérzetét ébren, az érzelemvilágát pedig karbantartsa. Bizony, a saját könyvek és a műfordításkötetek száma nyolcvan felett jár. Igaz, lassan már jómagam is. Nem kevés könyvet szerkesztettem, és újságíróként is sokfelé dolgoztam. Persze megfogadtam Hemingway intelmét: egy írónak hasznára válhat az újságírás, csak aztán időben tudja abbahagyni. És ott voltak még a televíziós évek. Szívesen és nagy kedvvel vezettem irodalmi és zenei ismeretterjesztő műsorokat. Talán néhányan emlékeznek a Nem babérra megy a játék című irodalmi vetélkedőre vagy az Operabarátok magazinjára. Sűrű életem volt, és lám, mégis sikerült ennyi könyvet összehoznom. Ezt, persze, a feleségemnek köszönhetem, aki évtizedeken át mentesített engem a hétköznapi gondoktól, intéznivalóktól. Ülhettem kedvemre a gályapadon.

− Amelyet a mai napig lelkiismeretesen koptat…

− Ez tény. Négy könyvet kellett produkálnom tavaly. 2016 elején felhívott a Kossuth Kiadó igazgatója azzal, hogy írjak egy olyan laza operatörténetet, ahogyan annak idején a televízióban is meséltem az operákról. A kötet november végén jelent meg. Egy másik kiadó a rólam írt cikkek gyűjteményét adta ki, és ebben a munkában is tevőlegesen részt kellett vennem. Ez a könyv a napokban kerül a boltokba. Péter fiam pedig arra kért, hogy néhány fotója mellé írjak verseket. Ez az album az idei könyvhétre készül el. A negyedik kötet Dante Isteni színjátékának középső része lesz, a Purgatóriumot fordítjuk le Simon Gyula barátommal. Jómagam lefordítottam a Pokolt, ami 2012-ben jelent meg, Gyula a Paradicsomot, amely 2014-ben jött ki, most pedig a Purgatóriumnak az első felét én, a másikat ő fordítja. Összesen ugye száz énekből áll az Isteni színjáték, azaz végül is „felesben” birkózunk meg vele. Meggyőződésem, hogy jó dolog az, ha a világirodalom alapértékeiből minél több magyar változat létezik. Babits Mihály és Nádasdy Ádám fordítása mellé hamarosan odatehetjük a miénket is.

− Mikor pihen?

− Mindig szakítok időt arra, hogy meghallgassam a mindennapi betevő operámat.

 

Névjegy (Baranyi Ferenc)

Pilisen született 1937. január 24-én. A József Attila- és Kossuth-díjas költő, műfordító 1954 óta publikál. Verseit csaknem valamennyi európai nyelvre lefordították. Ötvenöt éve él boldog házasságban feleségével, Erzsébettel. Péter fiuk fotóművész.

 

 

Még nem érkezett hozzászólás!
Legyen Ön az első!

Hozzászólás írása

*